-Nem lehet, hogy te szerelmes vagy?
Felvontam egyik szemöldököm, úgy néztem fel rá a bőrfotelemből.
-Honnan veszed?
-Az összes tünetét produkálod – kezdett el vigyorogni, majd két kezével ellenzőt formált szemei elé… – Robi, Robi, Robi, Roni, Robi….
A szemeimet forgattam.
-Ugyan. Vagy tényleg ennyire?
-Én úgy látom – mosolygott anya. – Csak nehogy túl nagy elvárásaid legyenek, aztán hasra ess.
-Nem hinném, hogy szerelmes vagyok. Meg tudom különböztetni az érzelmeket.
Folyamatosan ellenkeztem. Anya elnézően mosolygott. Szinte láttam a szemeiben:
-Te tudod Majci, majd szólj, ha magadnak is beismerted. Neked is könnyebb lesz.
-Te tudod – mondta helyette, majd megsimogatta a hajamat, csókot nyomott a homlokomra és kifordult a szobámból.
Másnap találkoztunk. Sétálni indultunk a városban. Közben be sem állt a szánk. Ezt jó jelnek vettem. Végülis mindig így voltunk, ahányszor csak találkoztunk. Rákérdeztem a szakítására is.
-Már egyikünk sem érzett a másik iránt semmit. Ha nem ő mondja ki, akkor előbb-utóbb én tettem volna – mondta.
Azt mondta, egyenlőre nem akar új kapcsolatot. Ebben egyetértettem vele. Bár rákérdezett, hogy én most, hogy állok ezzel.
-Az elején én is így voltam vele. De mostanra érzem, hogy szívesen tudnék magam mellett valakit.
Később az Erzsébetkertben ücsörögtünk egy padon.
-Tulajdonképpen én most bármilyen kapcsolatban benne lennék, de közölném a csajjal, hogy csak ennyi.
Itt úgy éreztem, hogy nekem célozza a dolgokat. Szöget ütött a fejembe, hogy akar tőle valamit, csak nem olyan rámenős, vagy bátor, hogy nyíltan kimondja. Talán azt várja, hogy én kezdeményezzek? Nem tudom. Ha így is van, lesz valami köztünk.
-Ezt megjegyzem – mondtam mosolyogva.
Ezen ő is mosolygott.