angyali ihletés

 



Két lélek



 



Lobban a láng, dobban a szív,



Érzem, hogy az álom magához hív.



Halkan suttog, álomba ringat, de valami közbe lép,



S oly finoman, mint a hollószárny, arcomhoz ér egy férfikéz.



Két világ közt lebegve álomszerű a pillanat,



Mikor kinyitottam szemem, s magam felett megláttalak.



Álom lennél már, vagy még a régi barát,



Kinek szemeiben most ott lobog a vágy?



Keze nem ereszt, arcom bele simul,



DE az álom újra és újra értem nyúl.



Hajnali bódulat, kábító félhomály,



Újra felnyitom szemem, de ő csak vár.



Mire vársz, mond, oly szótlanul?



De ekkor megmozdul, s a levegőm bennszorul.



Ajka az ajkamon, oly rég vágyott pillanat,



S ha nem vigyázok, az álom elillanhat.



Miért csak most? Miért én? Kérdezném, de most jobb a hallgatás,



Takar az éjszaka, csak mi vagyunk, s mi történik, nem tudhatja más.



Csak az angyalok, a hallgatag papok odafenn, kik mindent tudnak,



De nem tesznek semmit, csak mosolyognak.



Hírvivőként az ablak alatt figyel a sötét madár,



Fekete szárnyait meglebbentve messzire száll.



Hírt visz a holló, a sötét futár,



Hogy két lélek végre egymásra talál!



 



2007. november. 14.





Tovább a blogra »