(Élet a pasin túl) Lépések egy stresszmentesebb élethez

 Mostanában úgy érzem, hogy valami nem stimmel. A tegnapi bejegyzésemből már sejthettétek.  Olyan, mintha, mióta szakítottunk Gáborral, nem jönne össze egyetlen normális kapcsolat sem. Talán arra lettem ítéltetve, hogy csak barátnak, vagy szeretőnek  vagyok jó? Mert az elmőlt, lassan egy évben, még senki sem mondta azt, hogy, jó akkor mi mostantól járunk. Legalábbis olyan ember nem akart velem járni, akivel én szerettem volna. De azt hiszem, hogy ez mindig így van. Most azt mondom, egyenlőre oké, a vizsgáimra kell koncentrálnom. Eddig egész jól haladok négy jelessel és két jóval. De akkor is annyira szeretnék már egy kapcsolatot. Amiben biztonságban vagyok, mert kemindtunk azt a bűvös szót.

Talán valami gond van velem? És akár hányszor megkérdezem, nem tudnak rá válaszolni. Valamiért nem tudnak úgy tekinte rám, mint barátnő. Egy csaj, akivel jókat lehet beszélgetni, és ha elég ügyes vagy, kapható a szexre is! Na igen, ennek látnak engem! De, ha visszafogom magam, és nem engedek a csábításnak, (azért ez a csűbítás sem sűrűn fordul elő!), akkor sem. Akkor barát státuszban tetszelgek. Olyan htalmas Hanem a szerelme, a barátnője? Biz Isten, már csak hegeim vannak, a lelki sérülések már szinte teljesen elmúltak. De, ha továbbra si ezt játszák velem, akkor hamar újakat szerzek magamnak. És azt nem akarok. Legszívesebben elbújnék, vagy tőrnék-zúznék. Főként magamat törném össze. Nem tudom honnan jön ez a késztetés, De eltörném a karomat, beleboxolnék a falba,a szekréynbe csak, hogy vérezzen és lüktessen a fájdalomtól. lehet, hogy sűrgősen fel kellene keresnem a pszichológust, vagy egy lélekgyógyászt. Azt hisze az utóbbira szavazok. Próbálok tőle indőpontot kérni. Remélem kapok és kicsit helyre ránt.

Most búcsúzom, de nyugalom. Ha esetleg valakit megijesztettem a leírtakka, akkor elnézést. Úgy sem tudnék ártani magamnak, pláne, készakarva!

 Éreztétek már úgy, hogy legszívesebben elbújnátok a világ elől. És nem csak az elől. A családotokkal, pláne a barátaitokkal ne találkozzatok.  Olyan könnyű átlépni egy határt a barátságban. Talán ezért mondják, hogy nem létezik férfi-női barátság. Valami vonzalom mindig lesz köztetek. Jólérzitek magatokat egymással, mindent olyan jól meg lehet beszélni, hiszen jó hallani, hogy az adott problémáról mit gondol a másik nem képviselője. Haverság lehetséges. De amit mi barátságnak nevezünk, az a meghittség, hogy otthon érzem magam vele, biztonságban, olykor jó hozzábújni…az mind a rejtett vonzalom jele. Hiszen előbb-utóbb elcsattan egy csók, és már nem is tudjátok mikor vesztettétek el a fejeteket. Ha nem tudtok időben megállni, az ágyban köttök ki. Ha eljuttok addig. És azután? Azután mi lesz? Mihez kezdtek az új helyzettel? Nem lehet ugyan ott folytatni. Már semmi sem ugyan az. Nem fog úgy elmúlni nap, hogy mikor találkoztok, ne jutna eszetekbe, hogy mi történt.

És ha ez csak alkalmi marad? Hogy ha szeretnétek, hát szeretkeztek? Akkor vajon mi a teendő? Létezik erre egyáltalán valami megoldás? Nem az volna a normális, hogy megpróbáltok járni? Komolyra fordítani a kapcsolatot? Hiszen már mindenhogyan ismeritek egymást. Már csak így lehet jobban elmélyíteni. Miért ne? Van rá válasz. Arra, hogy miért NE.

-Nem szeretném elrontani a barátságunkat.

-És ha csalódsz bennem, és megbánod?

-Máshoz is vonzódom, és hozzá kicsit jobban.

-Tudnék vele egyáltalán járni?

-És ha így már nem lesz ugyan az?

Meg kell jegyezni az aranytörvényt. Már soha semmi nem lesz ugyan az! SOHA! Egy csókot még el lehet feledni, vagy legalábbis mélyre elásni. Az még nem nagy lépés. De ha már elmerültetek egymásban. Ha megismerted teljes valójában a másikat, mikor leolvad róla az egó a szeretkezés közben, s a jól ismert szempárból nem a barát, hanem a pucér lélek néz rád, mert teljesen megnyílik neked. És te is neki.

Én is így vagyok. Ebben a helyzetben. Szívem szerint járnék Robival. Nagyon szeretnék, de nem erőltetem. Anyám is mindig mondja, hogy senki sem a tulajdonod, egyedül önmagadat bírtokolod, irányíthatod. És ha Robi nem tud velem járni, akkor elfogadom. Lehet, hogy hülyeséget csináltam. Annyira szeretnék vele lenni, hogy képes voltam a büszkeségemet, önmagamat, a szívemet háttérbe helyezni. Mert érezni akartam, érinteni, ízlelni, magamba fogadni és megnyílni. De ha ő másra nem képes….akkor valami nem stimmel. A lelkem mélyén valami azt súgja, hogy ezt ne folytassam. Egyszer már megjártam. Ákossal. Megegyeztünk, hogy nem szeretünk egymásba. És ha eljön az idő, eltudjuk engedni egymást. Azt hittem fájdalom mentes lesz. Tévedtem. Azért fájt, mikor megmondta, hogy másik nővel találkozik és nem tudja mi lesz belőle. Nem voltam szerelmes (csak azt hittem). De egy idő után az ember ragszkodik. Azt hiszem túl mélyérzésű vagyok ahhoz, hogy egy baráttal lefeküdjek. Ha szeretkezem vele, akkor ő már több, mint barát. A szeretkezés pillanatában egyek vagytok. Egy test, egy lélek. Együtt lélegeztek, egy ritmusra dobban a két szív, nem érzed a tested határait, hatalmas vagy, túl nyúlsz a szobán, a lakáson, a világon. Csak ti léteztek és az a mindent betöltő, tökéletes egység, béke, amit még soha nem éreztél azelőtt. Csak a szeretkezések alkalmával. Mikor az egód leolvad rólad, csak TE vagy, nincsenek önös érdekek, mindent betölt a béke, szeretet és a boldogság. Egy tökéletes pillanat. Aztán, mikor az egód kezdi visszavenni az irányítást, már más-más ritmusban vesztek levegőt, a szívetek is külön ütemre dobban. Ujjaid érezni kezded a másik test valóságát, az izzad, forró bőrt, a pulzusa ütemét, súlyát a saját testeden, lélegzetvételeit a füled mellett. Már tudatosul benned, hogy különálló személyek vagytok. Elmúlik a varázs, csillapodik a szenvedély. Jönnek az önös érdekek, mint az, hogy de jó volna lezuhanyozni, kimenni vécére, inni. És belédköltözik a félelem is. Te szeretnéd bírtokolni ezt a testet. Te szeretnél vele egyé válni. Nem engednéd át másnak. Innen kezdődnek a problémák. Mikor az egó már átveszi az irányítást. Onnatól fogva akarsz többet, szeretnéd kisajátítani a másikat. Pedig te sem vennéd szívesen, ha valaki a tulajdonának tekintene, vagy túlzottan ragaszkodna hozzád. De nem tudsz másként cselekedni, mert ember vagy. Egy tökéletlen lény egóval, lélekkel, fizikai testtel, melynek szükségletei vannak. Igényli az ételt, az italt, a kedves szavakat, a szelid, vagy vággyal teli érintéseket, és a kéjt is, mely eljuttatja abba a tökéletes állapotba. Ahol megéli az egységélményt a mindenséggel. Azzal a hellyel, ahonnan mindanyian jöttünk. Ahova visszavágyunk. És én is vágyom oda vissza, ahogy te is. Valld csak be magadnak. Tudod, hogy nem vagy idevaló. Te sem bírod azt, ami ebben a világabn folyik. Tudod jól, hogy teremthetnénk egy szebb helyet. De még olyan kevesen tértünk magunkhoz.

És most attól félek, hogy ha ezt tovább csinálom Robival, úgy, hogy tudod, egyenlőre nem tud velem járni, vagy ne adj Isten, nem is akar, úgy az én szívem és lelkem sérül. Vagy talán az egóm? Nem tudom. Ha belegondolok a mellkasom fáj,a  szívem környéke. Ugyan akkor az önsajnálattól tudnék sírni. De emiatt nem bántom magam. Ember vagyok, mint már mondtam, tökéletlen. Azért jöttem ide, hogy tanuljak és fejlődjek. Hogy tapasztaljak. Ezt is meg kell tapsztalnom. És ha előszőrre nem tudtam megtanulni, hát kapok egy újabb helyzetet, hogy átéljem ismét, vagy önmagam felismerjem és változtassak rajta. Azt hiszem az utóbbit választom. Mert le tudom küzdeni az örökölt bujaságot. Nem olyan fontos a testiség, hogy ismét összetörjem magam. Lehet, hogy az volna a legjobb, ha egy ideig nem találkozni Robival. Elméletileg most hétvégén Szombathelyen lesz. Ki tudja mit csinál. Rá hagyom. Az ő élete. Ez pedig az enyém. Azt hiszem még egyszer nem szeretném összezúzni magamat. Kemény volt a tanulópénz!