Egyszer – únt éjfél közelgett – bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,
Fejem csügge… egyre jobban… s im egyszerre ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan – dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: “Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
– Az lehet, más semmisem.”
Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
– Itt lenn nincs már neve sem.
S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
“Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem –
Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
– Az lehet, más semmisem.”
Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
“Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan koppan:
S amint könnyű lépte dobban – koppan ott künn csöndesen,
Szinte képzeletnek vélném” – s ajtót tártam csöndesen:
– Künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;
De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint egyetlen név: “Lenóra!” – kedvesem
Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
A visszhang – más semmisem.
Visszamenve a szobába – lelkem ég, a fejem kába –
Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
“Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára:
Rá kell jönnöm az okára, nosza – mondtam – meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
– Csak a szél, más semmisem…”
S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
Egy nagy őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn –
Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
Ült, csak ült – és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
“Bár megtépve, zord kóborló” – szóltam – “te se vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”
Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
S válaszolt szavamra – bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő
Madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen –
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
– És a neve: “Sohasem”!
De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Másképp csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
S nyögtem: “Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem,
Majd csak elhagy e madár is – nem lesz reggel nyoma sem!”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”
Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:
“Persze” – mondtam – “ennyi ennek kincse tára összesen;
Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem –
Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
– Mint hogy: »Soha – sohasem«.”
De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;
S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen –
Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
Ezt a szót, hogy: “Sohasem.”
Ezen tűnődtem magamban, noha egy betűt se mondtam
A madárhoz – s már szivembe fúrt a két fém-élü szem…
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán,
Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem
Nem pihen meg sohasem.
Most, úgy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel
Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
“Bús szív!” – nyögtem – “égi vendég szállt le hozzád lám a szent Ég
Angyalokkal küld nepenthét[187] elfeledni kedvesem:
Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”
“Jós!” – hörögtem – “választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
– Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
Hol rémek dúlnak csatázva – mondd meg nékem kegyesen:
Van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”
“Jós!” – hörögtem – “választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”
“Legyen hát e szód utolsó!” – szöktem föl – “sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, míg elveszem!”
– Szólt a Holló: “Sohasem!”
És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
Nem szabadul – sohasem.
Babits Mihály