Olyan élményeket élek meg, amelyekben még nem volt részem. Azt hiszem ez az első olyan kapcsolatom, ahol őszintén nőnek érzem magam. Ha korábban mondtam is, ez
Szerdán utaztam haza az ICn. Csak néztem kifelé az ablakon, zenét hallgattam, SMSeztem Zsoltival. Már alig vártam, hogy végre találkozzunk és megölelhessem.
“Már alig várom, hogy leszedjelek a vonatról.”
Irta Zsolti.
“Már én is várom, hogy megöleljelek.”
Megírtam neki, hogy melyik kocsiban leszek, s mire 10 perces késéssel begördült a vonatom az állomásra, ő már ott ácsorgott zsebredugott kézzel, és engem keresett az ablaküvegen át. Mikor megjelentem a lépcső tetején, már vigyorgott, és én sem tudtam mást tenni. A táskámat előre nyújtottam, most csupán a kis válltáskával utaztam haza, hogy könnyebben közlekedhessek Budapesten.
Kikapta a kezemből a táskát, s már a második lépcsőfokon járhattam, mikor odalépett, a fenekem alá nyúlt, s magához ölelve leemelt a vonatról. Én csak elkerekedő szemekkel néztem le emberemre, akin az erőlködés egyetlen kósza jele sem látszódott.
-Tegyél le – mondtam.
-Nem teszlek – vigyorgott.
-Nehéz vagyok.
-Nem vagy.
Ez volt ám a magasröptü társalgás, bár a meglepetéstől összetett mondatok alkotására képtelen lettem volna.
Valóban nem rakott le, egyszerűen arrébb sétált velem, majd pár méterrel odébb letett. Én továbbra is csak néztem rá, igazi érzelmi koktél tükröződhetett az arcomon. Ő továbbra is vigyorgott, majd ujjait a tarkóm mögé támasztva odahúzott magához, hogy megcsókoljon.
********
A másik eset a csütörtöki Lordkoncerten történt meg. Igazából a koncert után. Noémivel fent ültünk a padok tetején, ez durván 170 centi magasságot jelentett. Férfiaink félrészegen pörögtek, ugráltak, táncoltak összekapaszkodva, egyszer még el is estek.
Megkocogtattam Noémi vállát.
-Te. Én mi velük járunk?
-Hát igen – vigyorgott a pici szőke lány.
Csak a fejünket csóváltuk.
Ekkor Zsolti rám nézett, odasétált hozzám, belépett a lábaim közé. Még így is a melleimre tudta fektetni a fejét. Egy lassú szám szólalt meg, ő pedig egyre közelebb húzott magához. Én pedig ellenekztem, nem akartam lemászni onnét, túl jó helyem volt, mindent remekül beláttam. Kicsit már a lábam is fájt a cipőmben, de emberem nem adta fel a küzdelmet. Szép lassan becserkészett.
-Öleld körül a nyakam és a derekam – mondta.
Zöld szemei csillogtak.
-Mit szeretnél?
Bár egyértelmű volt. Körül öleltem minden végtagommal, é pedig leemelt a pad háttámláljáról, eligazgatott magán, majd besltált velem az emberek közé. Az ötperces zeneszámot úgy táncolta végig velem, hogy végig a karjaiban tartott.
-Annyira nagyon szeretlek – nézett fel rám.
Csak mosolyogni tudtam.
-Én is téged.
A zene végeztével visszavitt a padhoz, s könnyedén visszaemelt Noémi mellé. Ő csak mosolygott, Zsolti pedig a lábaim közt maradva odabújt és befészkelte magát a melleim közé. Simogattam a haját, olykor felnézett rám.
-Egyre inkább úgy érzem, hogy mi egymásnak lettünk teremtve.
A szívem túlcsordult, szétáradt bennem a melegség. Én is így éreztem, de nem nagyon mertem hangot adni neki. Csk simogattam a haját, az arcát.
-Rájöttem valamire – nézett rám ismét.
-Mire? – kérdeztem.
-Arra, hogy te vagy az, akire vártam. Te vagy életem szerelme.
A sírás kerülgetett, de csak kamillázni tudtam.