Ahogy az ember felgyalogol a Lővérek kanyargós utcáin, feltűnik neki a halovány fény, mely átszűrődik egy borospince rácsos ablakán, s barátságosan hívogatja a megfáradt utazót. A sötétre festett kapu felett, a szél nyikorogva hintáztatja a hordó forma cégért : “András Pince“. A kétoldalt kapufélfára felkúszó szárazan zörgő indák már sejtetik, hogy itt, ha eljön a jóidő, zöldellő vadszőlő köszönti a vendégeket. A keskeny lépcsőn lesétálva elérkezünk a sötétre mázolt bejárathoz, s mikor átlépjük a küszöböt, mintha időutazáson mentünk volna keresztül. A sejtelmes fényben fürdő pincét a harmincas évek hangulata üli meg. Enyhe homály van a levegőben terjengő cigaretta füsttől, a falon végig fatáblák, melyekre sajátkézzel írt üzenetek olvashatók egymáson keresztbe-kasul, feljebb, különböző korú pénzérmek csillognak , faragott túrabotok, csíkós kulacsok, viharlámpák, felfüggesztve régi égetett mázas edények, karikás ostor. A leghátsó falon a régi Nagymagyarország térképe, felette kis hanzánk címere, s egy saját kézzel írt idézet olvasható.
A bejárattól balkézre, a pult található, s a felakasztott palackok és tisztára suvickolt borospoharak rengetegében ott van Ő, a házigazdák mintaképe, András bácsi, szokásos sötét nadrágjában, fehér ingében és fekete mellényében. Arca piros pozsgás, szája barátságos mosolyra húzódik, s a betérő vándor úgy érzi, itt mindig szívesen látják.
Hát ide látogattunk tegnap este Zsoltival, Noémivel, Lackóval és Ózsával. Két éve nem léptem át az András pince küszöbét, pedig vágytam már oda. De valahogy soha nem volt kivel elmenni. Igazából kicsit féltem is attól, hogy újra oda menjek. Gábor vitt oda rendszeresen, és a legutolsó látogatásom fene rossz utóízt hagyott a számban. A lényeg még is annyi, hogy mikor odaértünk átfagyva, a gyomrom egyhén görcsbe ugrott, s gyorsan végignéztem a vendégek arcán, de egyetlen ismerőst sem fedeztem fel. A görcs kiengedett a hasamból, s immár a hozzánk odalépő András bá’hoz fordultam szívből jövő mosollyal az arcomon.
-Jó estét András bá’. De rég láttam.
-Szép jó estét.
Pár pillanat és felismert. Vonásai lazábbá váltak és őszintébben mosolygott, mint az elején.
-Hogy van kedvesem?
-Köszönöm nagyon jól. Már hiányzott a bora András bácsi, és persze ön is.
Láttam, hogy kicsit zavarba jön.
Sorra kezet fogott a barátaimmal. Hellyel kínált bennünket, amjd, ahogy jó vendéglátóhoz illek, elsorolta a kínálatot. Kezdés képpen forralt bor mellett döntöttünk, majd, ahogy az idő haladt előre, sorra rendeltük a különböző szendvicseket, és a kancsó borokat. Ahogy fogyott a muníció, úgy nőtt a jókedvünk, fényképeztünk, eszetlenkedtünk, Noémivel énekeltünk. Annyira nem voltunk feltűnőek, tizenegy körül a tegtöbb társaság már eléggé súrolta a csendháborítás határát.
Ezt kicsit restellem, de olyan szinten beboroztam, hogy olykor kicsit elburultam a padon. Közben persze nevettem, senki sem nézett rám rossz szemmel. Hol Ózsa, hol Zsolti tartott meg attól függően, hogy éppen merre vitt a gravitáció.
Minden esetre három liter vörösbor elfogyott. Én kikészítettem magam. Taxival kellett hazamenni, mert nem hiszem, hogy bírtam volna nagyobb gubancok nélkül sétálni. A lépcsőn kicsit nehezen találtam meg a fokokat. Páron folyton vigyorgott rajtam. Nyílván vicces lehettem, én azért kicsit szégyelltem magam. Ledobáltam a ruháimat, bebújtam az ágyba és elaludtam. Szerintem Zsolti takargatott be, mert a lefekvésnél többre nem nagyon emlékszem.
