Kész, feladom! Úgy tűnik elveszett a nyár valahol félúton idefelé jövet. Vagy, mint buja hölgy, illegette-billegette magát előttünk, csókot hintett felén, majd miután kikacérkodta magát, búcsút int és elszökdel. Mi pedig itt maradtunk, hitegetve,
Én is csak ülök itt a lépcsőn, virágokkal körülvéve, de koránt sincs olyan kiróbbanóan jó kedvem, mint pár nappal ezelőtt. Az ember mindig vidámabb, ha süt a Nap. Jó a kedve, mozgékonyabb. Olyan, mintha napelemesek volnánk!
Azt hiszem engem is a napfény hiány bánt. Nem ember, nem valami emlék. Szimplán csak, az, hogy vastag felhőréteg borítja az eget. Komor minden.
Tegnap este sikerült kicsit feldobnom a napomat. Végre edzettem, hajat mostam, luffáztam… egyszóval magamra szántam egy kis időt. Miután kiléptem a zuhanyzóból víztől csepegő hajjal és fuffaszivaccsal frissen átdörgölt testtel, úgy éreztem, mintha újjászülettem volna.
Összegeztem az elmúlt 5 hónap cintis méréseit. Az eredmény látványos. KIlóban összesen 1.5et fogytam, de a mérleg hazudhat, a centi soha! Ott áll feketén-fehéren, hogy csökkent-e a kerületed, vagy nőtt! Hála Istennek, nálam csökkent. 1-6 cm-ig terjedően a fontos testájakon! HURRÁÁÁÁ!!!!
Ráadásul tegnap, mikor kalandoztam a virágboltban lévő számítógép mappái között, rábukkantam a 2006os karácsonykor készült képekre. Nem igazán attól hőköltem hátra, hogy megláttam Bogár (Ezentúl így fogom nevezni Gábort!) néz vissza rám, sokkal inkább a saját arcomtól. Fénytelen, zárkózott, zsírpárnák mögé menekült énem nézett szembe velem. Megmutatom, aki kíváncsi megnézheti, és láthatja a különbséget. Mind kilóra, mind az életkedv-mutatóm értékkülönbségére. A következő bejegyzésben meg is mutatom. Sírjatok, nevessetek, ez volt a valóság! 🙂
Nagy erőfeszítések árán lebeszéltem magam a vacsoráról, pedig melegszendvics volt. De tudtam, hogy másnap nehezen indulna a napom. Kezdek újra elégedett lenni azzal, amit a tükörben látok. Laposodik a hasam a napi 300 haspréstől, feltűnt a különbség akkor is, ha sokat eszem, de még sem gömbölyödik úgy ki a pocakom. Megtartja az izomzat. A lábaim is jóval formásabbak, mint decemberben voltak. Ha már egyszer ilyen kilóméter hosszú lábakkal áldott meg a Sors, miért ne tartsam formában? Miért ne tegyek meg mindent, hogy gyönyörűek legyenek? Azt mondják az Ikrekről, hogy maximalista és idealista. Igen ám, de ahogy azt drága jó anyám szokta mondani, mindig olyan magasra teszem a mércét, még magammal kapcsolataban is, hogy képtelen vagyok teljesíteni. Persze, hogy elkámpicsorodom, ha eredménytelen vagyok! Erről le kellene szoknom. Ahogy az Neal Donald Walsh “Beszélgetések Istennel” című könyvében áll:
Akard, hogy jobb legyél, de ne másoknál, hanem mindig csak annál, aki akkor vagy!
Nagyon rossz szokásunk, hogy mindig jobbak akarunk lenni másoknál. A fejünkbe veszünk valami ostobaságot… Pl: XY jobban néz ki mint én. Én is ÚGY akarok kinézni! Vagy lehetek NÁLA csinosabb!
Igen ám, csupán azt felejtjük el, hogy hála az égnek, mindannyian másként nézünk ki. Más az anyagcserénk, más a testalkatunk, másként vagyunk hajlamosakk a hízásra.
Igazából nem tehetünk mást, mint, hogy kihozzuk magunkból a maximumot! Ápolt hajjal, fogakkal, testtájakkal, szép sminkkel, előnyös ruhákkal, edzéssel, számunkra ideális táplálkozással. Csak el kell fogadnunk (ami tudom, persze, a legnehezebb fázis!) az alap adottságainkat, és abból gazdálkodni, amink van.
Ugye, hogy ismerős. Üdv mindenkinek a klubban! 🙂
Johanna