Érdekes dolog visszaemlékezni hét év
távlatából. Nagy tanulságokat tudok levonni korábbi döntéseimből, de
bevallom őszintén, bármit is tettem, igazából sosem bántam meg. Minden
botlásom, minden meggondolatlan szavam, bármi, amit tettem, mind-mind
hozzájárult annak az embernek a megszületéséhez, akivé lettem. És
tetszik. Minél inkább összefoglalom az idevezető utat, annál büszkébb
vagyok, hogy mennyi pocsék helyzetből képes voltam talpra állni.
Mindenkinek megvan a maga privát pokla, amit meg kell járnia, hogy
levonja a tanulságait és fejlődjön általuk.
Azt hiszem folytatom tovább a terhek lepakolását. Egyre jobban vagyok…de az idáig vezető út valóban nem volt zökkenőmentes.
2004 nyara kezdődött el, mikor úgy éreztem, a változás útjára
léptem. Két barátnőm, Tündi és Tünci belépett az életembe. Tündi volt a
vagány, a kicsit fiús, nagy dumás lány, akit általános iskola első
osztályától kezdve ismertem. Emellett körülbelül a vállamig ért.
Viselkedésével ellentétben nagyon is nőies jelenség volt hosszú
világosszőke hajával és nagy világoskék szemeivel. Tünci nálam kicsivel
alacsonyabb teremtés volt, talán százhetvenöt centi. Vállig érő
világosbarna haja volt, melybe szőke melírcsíkokat tetetett. Ő
képviselte a laza, flörtölős, bulikirálynő szerepkört az életemben.
Egyidősek voltunk.
De a gyökeres változást nem az hozta, hogy összejárogattam velük, és
beültem hozzájuk abba a garázsba, ahol rendszerint ők, és egy nagyobb
csapatnyi fiúbarát szokott összejárogatni. Olykor benéztem hozzájuk, a
bátorságom és az önbizalmam még nem érte el azt a szintet, hogy beüljek
közéjük. Túl sok volt a tesztoszteron ahhoz, hogy ne akadjon össze a
nyelvem, vagy ne jöjjek zavarba. Pedig egyikük sem tetszett, mint
férfi. Egyszerűen nem voltam hozzászokva a férfitársasághoz, pedig
tizenhárom éves korom előtt inkább fiú, mint lány barátaim voltak.
Jobban szótértettem velük. Nos… ez eltűnt valahol a pubertásom
kezdetekor.
Még nyakunkon volt a jó idő, leültünk a szokott erkélyünk alá, ők
rágyújtottak és beszélgetni kezdtünk. Felért egy pszichiátriai
kezeléssel, kérdéseikkel, csípős humorukkal felszínre hozták az összes
rossz emlékemet, érzésemet Es-sel és Csé-vel kapcsolatban. Kihozták
belőlem a régóta szunnyadó öniróniát, idővel képes voltam kinevetni
saját magamat, hiszen valóban nevetséges volt, ahogy alárendeltem magam
az akaratuknak. Beszéltem nekik Rút kiskacsa szerepemről, erre Tündi dühösen elnyomta a cigarettáját és lehülyézett.
-Miért volnál te Rút kiskacsa?
-Nézz rám. Nem vagyok valami nőies, vagy szép. Múltkor apám is
leírta a külsőmet. Mindanom sem kell, először nevettem, aztán zokogtam-
meséltem nekik.
-Miért? Mit mondott? – kíváncsiskodot aprócska szőke barátnőm újabb szálra gyújtva.
Elmondtam nekik, akkor már nevetve. Ám, most visszagondolva,
édesapám sem bánt velem kesztyűs kézzel. Ő is hozzájárult ahhoz, hogy az
a pocsék énkép kialakuljon bennem. Igaz, hogy apám ezzel csupán
ösztönözni szeretett volna arra, hogy jobban figyeljek oda magara,
ápoljam jobban a külsőm, figyeljek az öltözködésemre, az étkezésemre, a
súlyomra. Menjek el mozogni. Mindez valahogy így hangzott a szájából: –
Nézz magadra gyerek. Mit csinálsz magadból? – Alig mozdulsz ki
itthonról, csak fekszel és nézed a tévét, vagy ülsz az írógép előtt,
közben pedig nem csinálsz mást, mint édességet eszel. Akkora a segged,
mint egy lökhárító. Csoda, ha nem pasizol? – Figyelj jobban az
alakodra. Ha edzenél formálhatnád magad. Nézz magadra. A hajadat mindig
lelapítod, ha csak lófarokba kötöd össze, a frufrud rendezetlen. Nincs
szükséged rá. Komoly pofazacskóid vannak, melled nincsen, a hasad
viszont nagy. Széles a csípőd és nagy a segged, a combjaid szélesek és
narancsbőrösek. Vádlid nincsen. Mindehhez negyvenegyes lábaid vannak,
amik így úgy festenek, akár a békatalp. Csinálj magaddal valamit az ég
szerelmére!
Leírva is rossz látni, hát még hallgatni. Ahogy elképzeltem magam
apámat hallgatva, egy igazi vízi szörnyet láttam. Először nevettem,
aztán sírtam. Szüleim továbbra is nevettek. Talán azt gondolták, túl
érzékeny vagyok. Apa nem kért bocsánatot. (Ahogy
visszagondolok, ezzel kapcsolatban még mindig van bennem tüske. Éveken
keresztül szerettem volna az apámnak megfelelni. Azt ültette el bennem,
hogy nem vagyok szép. Nem törődöm magammal, s mindezt az arcomba vágta kéretlenül, csomagolás nélkül, kegyetlenül. Egy érzékeny, tizenéves
lánynak, akit amúgy is szekáltak, ez olyan volt, akár egy késdöfés. A
hátamba.) Mai fejjel visszagondolva igen, még mindig fáj egy
kicsit, talán komolyan el kellene beszélgetnem apámmal ebben az ügyben.
Most már tudom, hogy csak jót akart. Csak a saját stílusában közölte
velem, hogy aggódik értem. A Bakokra sosem a finomság, vagy a
szépítgetés volt a jellemző. Mindig is a szemedbe vágták kérten, vagy
kéretlenül, inkább kéretlenül az igazságot, vagy a saját véleményüket.
Ezt az évek alatt már megtanultam. (Most tanulom, hogy mindez le is peregjen rólam, és ne raktározzam el magamban mélyen).
2004 májusában alkut kötöttünk apámmal, egy csúnya veszekedés után,
amiből én sírva, ő dühöngve vált ki. Két csomag süteményen csaptunk
össze, amiből az egyiket jómagam egyedül befaltam a szobám magányában,
és kérni szerettem volna a második csomagból is. Apám agya ezen durrant
el, és igaza volt, jogosan. Az önzésem kerekedett felül. Mikor
kibékültünk, egyességet kötöttünk. Én elmegyek mozogni, ő pedig nem
kobozza el az édességeket. Belementem, és igyekeztem valami olyan
mozgásformát kitalálni, ami teljesíthető, olcsó és talán eredménnyel is
jár. A futás mellett döntöttem, kihasználva otthonom adta előnyöket. A
lakótelep, ahol éltem, egy nagy réten, és a vízmű víztározója közelében
épült. A kettőt egy keskeny kis patak szelte ketté. Nyugodt környék
volt, ideális egy kis kocogásra. Egy ismerősöm instrukciójára
hallgatva, betekertem két combomat fóliával, hogy jobban izzadjak.
Dupla nadrágot húztam, kényelmes sportcipőt, pulóvert, gondoskodtam a
zenéről, és kocogni indultam. Az elején nehezen indult. Szúrt az
oldalam, légszomjam volt, fájt a térdem, és a lustaságom folyton
folyvást próbált közbeszólni. Az első kocogásom után négykézláb mentem
fel a negyedik emeletre. Úgy éreztem erre képtelen vagyok és feladom.
Bár alaposan megizzadtam, amiről úgy gondoltam, hatásos, a másnapi
izomlázam sem sokat javított a döntésemen, de apám dicsérete lökött
rajtam egyet. Estefelé újra futni indultam. Egy hét után már jobban
bírtam, lelkileg, a tüdőm is alkalmazkodott. Egy részem tiltakozott a
rendszeres futás ellen, az pedig a térdem volt.
(Nem mindig voltam én
egy lusta puffancs. Hét éves koromtól tizenhárom éves koromig
rendszeresen kosaraztam. Szálkás voltam és mozgékony. De idővel
rájöttem, hogy a tömegsport nem nekem való, ráadásul tizenhárom évesen
volt egy térdsérülésem, ami meggátolt abban, hogy tovább űzzem ezt a
sportot azzal az intenzitással, ahogy régen.)
Mikor megosztottam szüleimmel, hogy újra jelentkezett a térdfájásom
és a poccadás, összeült a kupaktanács, hogy mit tegyek. Nem akarták,
hogy fogyókúrázzak, egy tizenhat éves szervezetnek egészségtelen lett
volna. A diétát elkezdtük, becsatlakozott mellém két szülőm is, hiszen
rájuk is rájuk fért a súlyleadás. Apám nagyon is jól tudta, hogy milyen,
mikor valakit térdsérülés tart vissza a rendszeres mozgástól. Neki
kétszer is műtötték a térdét. Szintén kosaras volt. Végül anyám rukkolt
elő a női konditerem ötletével.
-Ha valóban komolyan gondolod a mozgást, és kitartó leszel, akkor finanszírozom neked a konditerem bérletet – mondta édesanyám.
Nem tudtam megígérni a kitartás, de meg akartam próbálni.
-Ha tetszik, akkor maradok.
Évekkel azelőtt anyám járt konditeremben, én pedig elkísértem. Ugyan
abba a klubba mentem, és igyekeztem megismerni a különböző gépeket. A
terem tulajdonos, Bori megmutatta melyiket hogyan kell használni, és
összeállított nekem egy edzéstervet ahhoz mérten, hogy főleg honnan
szerettem volna fogyni. Már az első alkalom után elégedettséget
éreztem. Alaposan átmozgattam minden tagomat, és jólesően elfáradtam.
Két hónap elteltével, a heti három edzés már szemmel látható volt.
Változtattam az étkezési szokásaimon, és az életstílusomon. Mire
elérkezett a tizenhetedik születésnapom, új ruhákat kaptam, melyek
kellően nőiesek voltak és csinosak, és jóval nagyobb önbizalommal
viseltem őket, mint bármikor. Ha három hónappal korábban anyám
térdig érő, vékony pántos, laza kis nyári ruhát akart volna rám adni,
előbb vettem volna fel a ruhásszekrényemet, mint azt a ruhának titulált alig anyagot. Pedig cseppet sem volt kihívó darab. A merészkedés is
pozitív eredményekről számolt be. Tizenhat éves koromban voltam a
legkövérebb 78 kilósan. Két hónappal később a mérleg 72 kilót mutatott.
Talán a csökkenő édességbevitel, vagy a rendszeres mozgás, esetleg a
kettő együtt, de megtette a hatását. Idővel többet ücsörögtem a
garázsban is, és beszélgettem a fiúkkal. Nem flörtöltem, nem húztam meg
magam. Úgy beszélgettem velük, mintha nemtelenek lettek volna. Talán az
önbizalmam növekedésének eredménye volt, nem tudom biztosan. De jól éreztem magam a körükben.
Július vége felé Tünci elérkezettnek látta az időt, hogy beavasson
az éjszakai életbe. Egy Free nevű diszkóba szeretett volna elvinni.
Korábban már jártam ott Es-sel. De nem voltak kellemes élményeim.
Idegenkedtem attól a környezettől. Tünci még is rábeszélt. Az éjszak
előrehaladtával rá kellett ébrednem, hogy jól éreztem magam. Ráadásul
miniszoknyában jelentem meg, ami hatalmas lépés volt tőlem. Aznap
éjszaka megismerkedtem Angyalgróffal. Szőke volt, nálam kicsivel
magasabb, nagy kék szemekkel. Ismeretségünk tizedik percében
megcsókolt. Életem második csókja volt. Nem mondhattam volna
kellemetlennek, csupán meglepődtem a hirtelen támadástól. Angyalgróf
meghatározó szereplője volt életemnek, ugyan is időről-időre felbukkant.
Bár sosem jutottunk el addig, hogy járjunk, hol ő szúrta el, hol pedig
én. Ha találkoztunk, és nem volt senkije, mindig megpróbált összejönni
velem, és rendszerint csókolóztunk. De kb. a harmadik próbálkozásunk
után feladtam a dolgot, és problémás pasinak bélyegeztem. Ezzel baráttá
avanzsált.
(Visszagondolva, a barátságával többmindent nyertem, mintha mindig futottunk volna a másik után).
Tünci elégedett volt velem. Feloldódtam az éjszakai életben, jóléreztem
magam, flörtöltem, táncoltam, szórakoztam. Egyre kevesebbet beszéltem
nekik Balázsról is. Nyílván egy idő után már az agyukra mentem vele.
Ebben biztos vagyok! Reménytelenül szerelmes voltam, haragudtam Es-re
amiért elcsavarta a fejét, terrorizált vele, kutatott utána, követte,
nyomozott, fenyegette az akkori párját. Én pedig a “bűntársa” voltam.
Célpontja voltam a Balázs osztályában lévő összes lánynak, mert én
voltam “annak a ribancnak” a barátnője. Pocsék volt azzal a bélyeggel élni. De túléltem. (Igaz, annak is megvan a maga története. De arról majd később. Haladjunk sorban).
Július végén megszűntem nyavalyogni Balázs miatt. De barátnőim nem
örültek neki, ugyanis nem meggyógyultam, hanem másik drogot találtam
magamnak. Attilának hívták, de kinézete miatt maradjunk a Néró
elnevezésnél. Tündi ellenezte a leginkább, hogy bármilyen érzelmet is
tápláljak bátyja egyik haverja iránt, ugyanis ő ismerte. Magas volt,
talán száznyolcvanöt centiméter, széles vállú, domború mellkasú, haja
fekete volt és félhosszú, bőre kreolos, orra nagy, de nem volt feltűnő
gyémánt alakú arcában, a természet arányosan formázta meg. Nagy,
széles, telt ajkai voltak, hegyes álla, széles, férfias arccsontjai. Az
íves, sötét szemöldökök árnyékában, pedig szűk metszésű, fekete szemek
ültek. (Azóta már tudom, hogy az állandó marihuána miatt voltak olyan
picik, és annyira feketék a szemei). A két Tündi igyekezett lebeszélni
arról, hogy bármit is érezzek eziránt az alfa hím iránt. De képtelen
voltam közömbös lenni Néró irányába. Úgy lengte körül a tesztoszteron,
mint mást a parfüm. Vannak olyan férfiak akik ilyen delejező hatással
vannak a nőkre. (Mára
már tudom, hogy mindez nem volt más, mint kilenc hónapnyi kőkemény
szexuális vágyakozás. Most már nem tartom különösnek. Előfordul. Van a
szerelem, az imádat, a plátói szerelem, és a szexuális vonzódás, amikor
nem tudod magatokat más helyzetben elképzelni, mint szex közben. Azt
hiszem Néróval nem is tudtam volna járni). Megszólalni sem
mertem a jelenlétében. De Balázs megszűnt számomra létezni. Ha láttam is
a nyári szünet alatt, a közömbösség, amit éreztem, engem is
megdöbbentett. Azt hittem kigyógyultam. Ám a diagnózis annál egyszerűbb
volt. Az imádatom nem szűnt meg, csupán újabb személyt talált magának,
akiben testet ölthetett. Néróhoz semmilyen testi emlék nem fűz. Ugyan
akkor fontos mérföldkő volt az életemben, aki újabb változtatásokra
sarkalt, anélkül, hogy tisztában lett volna vele.