Rossz dolog, hogy álmunkba ki vagyunk szolgáltatva a tudatalatti kényének-kedvének! Amint kikapcsol a tudatos énünk, a testünk pihen, lelkünk pedig elindul
Velem is ez történt ma hajnalban.
Álmomban azt a hírt kaptam, hogy édesapám meghalt. Megállt a szíve. Emlékszem, álmomban összetörtem és zokogni kezdtem, a ravatalozást, a misét és a temetést is átbőgtem. Fájt. Nem tudtam elhinni, hogy az a nagy mackó, akihez mindig odabújhattam, megnyugodtam… nincs többé. Képtelen voltam belenyugodni!
Emlékszem, arra riadtam, hogy Zsolti gyengéden felráz, mert zokogtam. Körül néztem, a szívemről pedig hatalmas kő zuhant le.
-Ugye most már felébredtem?
-Igen. Sírtál.
-Azt álmodtam, hogy apa meghalt.
Zsolti magához ölelt és újra álomba merültem. Reggel pedig a nagyszobában lerohantam az apámat. Piros volt az arca, vigyorgott, teljesen eleven volt és egészséges. Megnyugodtam, hogy ebben a szikla, medvére emlékeztető óriásban semmi sem tehet kárt!
Elgondolkodtam. Mindenki azt mondja, hogy akinek megálmodjuk a halálát, az nagyon sokáig fog élni. Nos… reménykedjünk benne!