Mi tegyünk abban az estben, ha
jelenlegi párunk olyan dolgot árul el exünkről, ami még annyi év után
is felzaklat? Nem tehetek róla. Kiborultam. Elárult egy olyan
dolgot amit lehet, hogy sokkal korábban kellett volna. Mondjuk úgy…
kábé három évvel ezelőtt. Egy órát beszélgettünk, végig vacogtam a
beszélgetésünket. Nem tehetek róla. Ilyenkor mindig vacogok.Azt hiszem
olyankor a bennem rekedt blokkok lazulna fel bennem s kiremegem
magamból. Csak ezzel tudom magyarázni az állandó remegést és
fogvacogást, ha Gé szóbakerül.
Párom elmondása szerint, amiről úgy
éreztem, vagy korábban kellett volna említést tennie, vagy egyáltalán
nem kellett volna szóba hoznia, 2006 novemberében látta őt és Jét kéz a
kézben sétálni hétköznap, amikor én még Székesfehérváron voltam. Ő
ráköszönt, Gé vissza, majd amilyen gyorsan csak tudtak, eltűntek a
szeme elől.
-Akkor még csodákoztam is, hogy milyen lánnyal van.
-Biztos, hogy nem én voltam? – kérdeztem.
-Téged biztosan megismertelek volna. Azért nem szóltam, mert akkoriban nem láttalak benneteket együtt. Azt hittem, már vége.
-Nem volt vége – mondta, miközben fogaim ütemessen összekoccantak, a tagjaim remegtek.
Boldog vagyok, és örülök ennek a
kapcsolatnak. Teljesen más mint Gé volt. De akkor is. Hiába telt el
az óta három év… amikor egyre inkább biztossá válik, hogy az az ember,
akinek feltétel nélkül oda adtál mindent, a szíved, a lelked, a tested,
játszott veled, madárnak nézett, becsapott és nemi betegségekkel is
megfertőzött (azt hittem, hogy én ültem le olyan helyen…), a mai
napig rosszul esik. Három hónapig járatta velem a bolondját, az
unokatestvérei akiket a barátaimnak tekintettem, pedig asszisztáltak
mellé. Emlékszem mennyi mindent megtettem, hogy fellendítsem a
kapcsolatunkat. Szexi fehérneműk, visszatérő nagy szexuális étvágy, a
legkülönbözőbb helyeken csábítottam el, takarítottam az albérletében,
ápoltam, amikor beteg volt, nyugtattam, mikor azt hittem, hogy a
munkája miatt idegbeteg, és megszerveztem a születésnapi buliját,
amibe nem kis pénzt és energiát fektettem. Mindeközben pedig már
javában félrekefélt.
Azt hiszem minden olyan
próbálkozásomat, ami arra irányult, hogy megbocsássak nekik, lehúzhatom a
wécén. Teljesen nyugodtan utálhatom őket. Karma ide vagy oda,
elhatározások, hogy elengedem a fájdalmaimat… ha meglátom őket, vagy
őt, azt hiszem emelt fővel megtehetem, hogy lekezelő legyek. Túlont túl
büszke vagyok ahhoz, hogy megjátsszam magam és kedves, mosolygós legyek
velük szembe. Minden beszólás, kritika, kommentár nélkül a környezetemtől.
Viszont arra is ráébredtem, hogy
Zsoltival képtelenek vagyunk eltűnni a tömegben. Míg Gé mellett elszürkültem, Zsolti mellett kivirágoztam. Azt hiszem sugárzunk.
Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor nyáron a
fagylaltozóból összeölelkezve kijöttünk boldogan, egyenes derékkal,
szinte táncolva, egymás fagylaltjából lopkodva. Fekete, nyakba köthető nyári ruha volt rajtam, hajam magas copfba kötve. Boldog voltam 🙂
Ekkor jöttek velünk szembe. Jé farmer miniben és piros topban.
Előnytelen miniben. (Vastag combok és vádli, nuku térd és boka, lúdtalp.) Láttam
rajtuk, hogy megfeszülnek. Kéz a kézben sétáltak, Jé édes jó anyja
társaságában, aki nagy szerepet játszott abban, hogy összejöjjenek.
Minden túlzás és persze szerénység nélkül mondhatom, hogy elszürkültek
a jelenlétünkben.
Két gyönyörű, magas, karcsú ember jött velük szembe,
akik sugárzanak a boldogságtól és a szerelemtől. Tökéletes találkozás
volt. Nem ez volt az első eset, hogy végigvonultunk valahol. (Azt
hiszem vonulásnak nevezik azt, amikor a legtöbb embernek feltűnik, hogy
a helyszínen vagy, de te abszolút nem azzal törődsz, hogy ki néz meg,
egyszerűen jól érzed magad a bőrödben.) Jé ránk mosolygott és köszönt,
Gé egy gyors “sziasztok”-at odalökött, Jé jó édes anyja, pedig
csillagvizsgálaton volt délután hat órakor. Nem mert, vagy nem akart
rám nézni, pedig neki is illendően, hangosan köszöntünk.
Tegnap megvilágosodtam a wécén ülve
(igen, rendszerint ott!), hogy mi ennek a ragyogásnak a kiváltó oka.
Nem tehetünk róla, egymásból váltjuk ki. A parkban, a teázóban, az
utcán, a hipermarketben kedvesen mosolyogva néznek ránk, megdicsérnek
bennünket. Olyankor mindig elpirulok és megköszönjük.
Ez a ragyogás a szerelmünkből, a
boldogságunkból fakad, az életvidámságunkból, és abból, hogy képesek
vagyunk lazán megélni magunkat. Ha fel akar kapni és megpörgetni,
akkor megteszi, ha tánclépésben megpörget és hanyatt billent a
karjaiban , az ellen sem tiltakozom. Ha gyerekesek vagyunk, ha
szerelmesek, ha szexisek vagy komolyak, azt is ugyan olyan szabadon
megéljük. Aktívak vagyunk.
Szerintem ebben rejlik egy pár
boldogsága. Kéz a kézben, összeölelkezve megyünk mindenhol. Nem féljük
kimutatni, hogy együtt vagyunk és szeretünk egymás testéhez érni 🙂