Az elmúlt napokban kicsit össze
voltam zavarodva. Azt hiszem most már sikerült annyira helyreraknom
magamban, hogy leírjam. De vannak olyan dolgok az ember életében,
amiről fél beszélni. Fél kitárulkozni és megmutatni magát. Kicsit talán
a laborbéli fehér egerek esetéhez tudnám hasonlítani. Kiteszik az
élelmet a kutatók és áramot vezetnek bele. Amikor szegény jószá
odaszalad és beleharap, sokkolják. Ez így megy egy darabig, újra és
újra visszatér, míg félni kezd. Bizalmatlanná válik. Nem mer éhes
lenni, mert tudja, hogy fájdalom éri. Valahogy így vagyok ezzel a
kitárulkozással. Akárhányszor mélyebb bszélgetésbe merülnék barátokkal,
vagy a saját szüleimmel, a saját anyámmal, akinek szinte mindent
elmondok, elkezdenek kioktatni. Ellenpéldákkal, tiltással,
lebeszéléssel, papolással, hogy mit kellene és mit nem kellene tennem.
Pedig elég volna, ha csak meghallgatnának. Talán, ha el tudnám mondani
félelem nélkül, hogy mi nyomja a szívemet, akkor magam is ráébrednék a
dolog nyitjára. A párom olyan, akinek bármit elmondhatok, mert
meghallgat, és csak akkor szól közbe, ha valóban muszáj. De ezt a
dolgot nem mondhatom el neki. Egyszerűen nem.
Nem, semmi rosszat nem tettem.
Semmit. Találkozóm volt Angellel. Az elmaradt beszélgetésünket
szerettük volna bepótolni. Céltalanul bolyongtunk a városban, közben
beszélgetünk. Örültem annak, amit hallotam tőle. Talán túl tudott lépni
Dión. Őszintén örültem neki. Kinézett magának a másik lányt, de nem
biztos benne, hogy őszinték az érzelmei.
-Általában úgy leszek szerelmes, hogy
azt a vágylényt, aki számomra megtestesíti a szerelmet, egyik lányból a
másikba bújtatom. És nem tudom, hogy ez a választásom most csupán azért
van, mert már egy hónapja semmilyen szexuális élményem nem volt,
kiemelem SEMMILYEN, vagy pedig azért, mert meg akarom mutatni Diónak,
hogy nélküle is tudok élni? Nem tudom. Az is felmerült bennem, hogy
egyszerűen megtetszett az a lány. Habár nem vagyok a külsőségek híve,
úgy néz ki, akár egy kobold, és még soha nem volt barátja. Egy dolog
még is zavar benne, ami már Ann-nál zavart. Az, hogy szinte nincs is
melle.
Oké, ezen nevetnem kellett. Ha nem fontosak a külsőségek, ez miért fontos? Végül megkaptam rá a választ.
-Igazából, nem kell, hogy túl nagy
legyen, de azért tudjak vele mit kezdeni. – itt is nevettem. Már ő is.
Zavarban volt. – Diónak éppen jó volt, és a tiéd is tetszett. Nekem
fontos, hogy legyen melle. Nekem az a nőiesség egyik szimbóluma.
Megértettem. Végül a Gyógygödör nevű
borozóban kötöttünk ki, és három óra leforgása alatt, elfogyasztottunk
másfél liter vörösbort. Feloldódott a társaságomban, és csak úgy ömlött
belőle a szó, mint mindig. Egyre azt hangoztatta, hogy neki olyan
barátnő kellene, mint én vagyok, akivel mindenről szabadon lehet
beszélgetni. Fel tud oldódni, vidám, önmaga lehet.
-Megértem, de itt vagyok. Ami a szexet illeti, azt másfél évvel korában elszúrtad.
-Tudom. Bocsánatot szeretnék kérni, ha akkor fájdalmat okoztam neked.
Megbocsátottam, bár a bor
elfogyasztása után, belém bújt a kisördög, és kicsit éreztetni
szerettem volna, vele, hogy mit veszített. De hamar letettem róla. Még
sem lehetek ennyire gonosz.
Ő is mondott érdekes dolgokat, amikről addig fogalmam sem volt.
-Emlékszem mennyire felszabadultak voltunk együtt. De érdekes módon, csak az ágyban – mondtam.
-Igen. Ez nekem is feltűnt.
-Amikor úgy tűnt, hogy van köztünk
valami, mikor úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt, már nem tudtál
nekem annyira megnyílni. Mintha úgy érezted volna, hogy akkor már nem
lehet mindenről gátlástalanul beszélgetni – észrevételeztem. – Pedig
mikor szeretkeztünk, teljesen szabad voltal, önmagad. Bár ellentéte
annak, akivel napközben beszélgettem.
-Az egyik éjszakánk nagyon mély nyomot hagyot bennem – mondta, már a második kancsó megkezdése után.
-Melyik?
-Mikor olyan oldottak voltunk, ilyet még nem tapasztaltam. Az albérletben. Nőt így még nem hallotam sikítani.
Itt elpirultam.
-Nos, igen. Így az óta sem sikítottam
– inkább belekortyoltam a vörösboromba. – Akkor attól féltem, hogy
belefejelek a cserépkályhába és letöröm az ágytámlát.
-Ó, igen, ott volt a cserépkályha. Arra az éjszakára gondolok. Annyira jól éreztem magam, hogy írtam róla egy dalt.
Kikerekedtek a szemeim. Újra zavarba jöttem.
-Megihlettelek?
-Igen.
-Miért nem mondtad soha?
-Nem tudom. Talán össze voltam
zavarodva. De később Diónak előadtam. És kicsit rosszul is éreztem
magam, mert magára vette. Azt hitte, hogy neki írtam. Én pedig ebben a
hitben hagytam. Újra és újra el kellett neki játszanom. De közben te is
eszembe jutottál.
-Kíváncsi vagyok rá. Szeretném hallani – mondtam.
-Majd a koncerten előadom, kíváncsi vagyok, hogy felismered-e.
-Rendben. Várom a koncertet. Szívesen
ott lettem volna a zenés esteden is. Sajnálom, hogy hétközben volt és
én Fehérváron voltam.
Igyekeztük elterelni a témát, de ott motoszkált a fejemben: “ Írt nekem egy dalt. Dark Angel írt nekem egy dalt. Én ihlettem!“ Valami megmozdult bennem, s egészen addig bennem motoszkált, míg hazafelé nem indultunk.
Belé kellet karolnom, hogy szégyenszemre ne dondzsemezzünk a Várkerületen a fogyasztásunk miatt.
-Mikor költöztök össze? – kérdezte.
-Májusban.
-Akkor ki kell használnunk ezt a két hónapot arra, hogy beszélgessünk.
-Miét? Utána már nem találkozhatunk?
-Nem szeretnélek hazakísérni Zsoltihoz. Furán érezném magam.
-Miért?
-Mert együtt élsz valakivel, és velem találkozol.
-Mi ebben a rossz? Tíz éve ismerlek,
barátok vagyunk. Miért ne találkozhatnánk beszélgetni, teázni, borozni
vagy enni? – kérdeztem. Mindenkinek más az értékrendje. Nem tudtam,
hogy neki ez miért súrolná a határt. Hiszen a párom mindig nyugodt
szível enged el, mert tudja, hogy szeretem. – Angel, egy kapcsolat
alapja a bizalom. Ha ez hiányzik, vagy ingatag lábakon áll, akkor az a
párkapcsolat minőségét jellemzi. Mi bízunk egymásban Zsoltival. Én is
elengedtem múltkor Szombathelyre szórakozni. Pedig kiakadhattam volna,
hogy vajon mit művel? Rá másznak-e, kikezdenek-e vele a nők? Az elején
bennem volt. Aztán ráébredtem, hogy nem tehetnék semmit. Az ő döntése.
De szeret engem, és mindig visszajön, ha külön programunk van. Olykor
kell. Nem lehetünk mindig egymással. Az börtönné válhat, ingerszegénnyé
egy idő után.
-Értem, de számomra akkor is furcsa volna.
Lehete, hogy neki furcsa, nekünk
belefér. De azt a dalt el szeretném eljátszatni vele, mert kíváncsi
vagyok miként ihlette meg az az éjszaka. Én is nagyon élveztem. Talán az
őszinte szabadság, hogy nem tartozunk egymás iránt felelősséggel és
elszámolással. Vagy az egész együtt töltött nap. A séta, az ebéd, a tea
és süti a Szimfóniában, az eső, ami elkapot bennünket hazafelé menet.
Vagy az, hogy hallottam és láttam őt zongorázni. Nem tudom. De örök
emlék marad, ami olykor, ha magányos vagyok, előbukkan a homályból. De
valószínűleg mindenkinek vannak ilyen visszajáró emlékei.
Miután elváltunk, én elindultam
Zsolti elé. Sétálnom kellet, mert nagyon szédültem a bortól. Leültem a
buszmegállóban, és ott várakoztam magamba mélyedve. Hirtelen
elszégyelltem magam. Nem, nem azért mert Angellel találkoztam. És
talán, ha nem iszom, akor nem is fújtam volna fel ezt az érzést. De még
erősebb lett, mikor megpillantottam párom közelgő alakját. Mikor odaért,
a nyakába borultam.
-Sajnálom, sajnálom. Annyira sajnálom – motyogtam.
-Dehát mit? – ölelt magához.
-Éreztetni akatam vele, hogy
elveszített. Éreztetni akartam vele – már majdnem zokogtam, de ő rám
mosolygott. – De nem tettem. Elszégyelltem magam a gondolat miatt,
hiszen itt vagy nekem. És szeretlek.
-Én is szeretlek – simogatta meg a
hajamat, majd icsit eltólt magától, hogy rám tudjon nézni. – Te ittál,
igaz? – kérdezte elnéző mosollyal.
-Igen. Miért?
-Semmi. Csak akkor szoktál ilyen lelkizős lenni. Semmi baj. Már itt vagy velem.
Átölelt, és elindultunk haza.Azt hiszem valóban kivételes a
kapcsolatunk, mert más, már leállt volna velem veszekedni. Vagy inkább
ilyennek kellene lennie minden kapcsolatnak? Megértőnek és szeretettelinek? Azt hiszem igen. Talán ellenkező esetben én is így tettem volna,
hiszen bennem lett volna a tudat, hogy engem szeret, velem alszik, velem
szeretkezik, és engem néz úgy minden órában, mintha az ég ajándéka
volnék. Ő miért ne érezhetné így ellenkező esetben, ha egyszer így van?