Vannak olyan pillanatok, amikor az ember rádöbben, hogy mennyi
tanulnivalója van még az életben, hogy mennyit kell még fejlődnie
lelkileg. És arra, hogy minderre a legjobb trénerek a saját
családtagjai. Igazság szerint elmondhatom, hogy kivételesen jó a
kapcsolatom az apámmal. Ez annak is köszönhető, hogy hamar meg tudjuk
beszélni a problémáinkat egymással. Ilyenkor általában olyanok vagyunk,
akár egy nagy olasz család (két személyben), és beszélgetünk. Ez a külső
szemlélőknek általában üvöltözésnek és veszekedésnek tűnik. Ordítunk,
csapkodunk, földhöz vagdosunk mindent, ami a kezünk ügyébe kerül –
tálat, poharat, lapátot, cipőt, kutyát, labdázó gyereket – majd, miután
mindent kiadtunk magunkból, megöleljük egymást. Mi így szoktuk megoldani
a problémáinkat, és ezt jónak is tartjuk, mert legalább egyikünk sem
kap agyvérzést!
A legtöbb esetben békésen, vagy éppen humorosan el kommunikálgatunk
egymással 🙂 Ő Bak, én Ikrek vagyok. Szó szerint ég és föld.
De sajnos vannak olyan esetek, mint a ma reggeli is, hogy képtelenek
vagyunk egymással ember módjára kommunikálni. Sokszor éreztem úgy, hogy
atyámnak magas elvárásai vannak velem szemben. Igazság szerint ezek
normál elvárások, csak én nem vagyok az a fajta, aki képes őket
teljesíteni. Így ma reggel is úgy alakult a helyzetünk, hogy úgy
éreztem, egyszerűen nem tudok megfelelni apám neki…
A mai napon ott borult ki a bili, hogy miért nem pakoltuk szét a
szobámat párommal, mikor tudtam, hogy ma jönnek a T-home-osok, bekötni
az üvegoptikát és az új internetet. Tegyük hozzá, hogy mikor reggel
párommal ő szétpakolt, hogy majd a szakik mindenhez hozzáférjenek,
élhetetlenné vált a szobám.
-Apa, nem látok bele a fejedbe, hogy hogyan gondoltad. De, ahogy
elnézem, ha mindezt tegnap este megcsináljuk Zsoltival, akkor nem tudjuk
kihúzni az ágyat.
Mindezt igyekeztem kulturált, visszafogott hangnemben előadni, mert
éreztem, ha úgy csinálom, ahogy első felindulásomban éreztem, akkor
megint csak nem ússzuk meg üvöltözés, veszekedés nélkül.
Megismétlem…nagyon, nagyon, nagyon szeretem az édesapámat! De
egyszerűen nem férünk össze.
Talán ki kellett, hogy jöjjön belőlem a feszültség. Talán egy olyan
vidám, boldog nap után, mint a tegnapi, eleve el van rendelve, hogy egy
hasonlóan pocsék helyzet érkezzen, hogy kiegyenlítődjenek az energiák.
Apám tőlem a könnyedséget tanulja, én tőle, pedig azt, hogy miként
váljak rendszeretőbbé és összeszedettebbé. Kemény harcok ezek, de sosem
fújunk egymásra sokáig. Évekkel ezelőtt ennél brutálisabb volt a
helyzet, akkor még ő is jobban be volt csontosodva. Nehezebben tűrte a
rendetlenséget. Pedig akkora kupleráj nem uralkodott a lakásban, csupán,
mint a legtöbben, ahol mindegyik tag dolgozik. A hétvégéken így is
mindig takarítottunk. Neki szüksége van a drámáira, a hisztikre, a
dühkitörésekre, nekem pedig a csapkodásra (főleg ajtó), és a sírásra.
Utána összeölelkezünk, és mind a kettőnknek jobb. Újra szent a béke.
Szóval nagyon, nagyon, nagyon sok mindent tanulhatunk a
családtagjainktól.
Ők azok, akiket nem válogathatunk meg. A menekülés pedig nem megoldás!