Tömören, sűrűn, linkkel, viccel, bosszúsággal, örömmel…nagy nagy szeretettel…

 Üdvözletem mindenkinek, innen, a jeges Hűség Városából, ahol az a

mondás tartja, hogy “vagy a szél fúj, vagy harangoznak“, s híres a

Tűztoronyról és az említett torony lábánál meghúzódó Gyógygödör nevű

borozó-étteremről!






Kicsit terjengős lett a köszöntőm, de valamiért ehhez volt kedvem.

Lényeg, a lényeg, mocsok hideg van nálunk, úgy, mint gondolom szerte az

országban! A tegnapi napon akkora vihar volt, hogy legszívesebben otthon

maradtam volna, a jó meleg ágyikóban, de nekünk mennünk kellett, hiszen

feladatunk volt.






*****



Az elmúlt hétvégén megharcoltam a

családommal. Mégpedig az életmódváltásom miatt. A kezdeti pánik, amit a

csökkent étvágyam keltett, mára már alább hagyott, s ráébredtek, hogy

tulajdonképpen én táplálkozom, de már koránt sem annyit, mint régen,

vagy jobban megfogalmazva, annyit, mint ők. Mert be kell ismerni, a

családom aztán tud enni! Étteremben, vagy családi összejövetelen még

sosem vallottunk szégyent, mindig minden elfogyott. Ám ráébredtem, hogy

felesleges terhelem a szervezetemet. Hiszen nem az a fontos, hogy

mennyit, sokkal inkább az, hogy mit viszek be ebbe a jól működő

gépezetbe.






Rászoktam a teljes kiőrlésű pékárukra, a

több gyümölcsre és zöldségre, egyre több mindent fogyasztok nyersen,

vagy párolva, és azon ügyeskedem, hogy kiiktassam az étrendemből a vörös

húst! Teljesen felesleges. A benne lévő húgysavtól amúgy is köszvényt

és reumát lehet kapni. Amennyi fehérjére pedig szükségem van, azt a

fehér húsokból kinyerem.






Már nem csócsálok egész nap valamit. Nincs

evési kényszerem. A menstruációmat megelőző pár napban, amikor a női

szervezet raktározni kezd egy lehetséges várandóságra, és össze-vissza

eszik mindent (mert azt hiszi, hogy ilyenkor azt kell), igyekszem

meggyőzni magam, hogy ez csupán a hormonjaim játéka, de ha ez sem segít,

akkor rávetem magam a gyümölcsös kosárra. MUSZÁJ! De legalább

egészségesebb dolgokat tömök magamba, mint csokoládé, péksütemény,

puding…mert különös módon, én ilyenkor édeset kívánok!



Egyszóval, a mértékletességnek, amit

immáron már közel egy hónapja gyakorlok, meg is lett az eredménye. Négy

napja tartom a 66.2 kg-ot. Ez a versenysúlyom, ha ennél is vékonyabb

leszek, az már ijesztő, vagy beteges. Most kimondottan manöken alkatom

van, és semmi máson nem változtattam, mint, hogy normális ételeket

eszem, változatosan, e mellé pedig mozgok is napi 20-30 percet.



Szeretem azt az embert, aki most vagyok!

Hosszú időbe telt, de sikerült. Legyőztem a saját hülyeségem, és

elfogadtam magam.



  *****



A hétvégén magas fokon égtek az érzelmek,

de úgy érzem, hogy mindenkiben. Minden maradék feszültség, régi blokk

felszakadt és felszínre került. Az pedig rajtunk múlik, hogy milyen

gyorsan tudjuk kipörgetni magunkból és engedjük el a sérelmeket,

fájdalmakat, mert már nincs rájuk szükségünk. (Ezért is van ez az ítéletidő! Ami az emberekben lejátszódik, az tükröződik Földanyánkon is! Akkor el lehet képzelni, hogy micsoda pusztító, dühös, keserű energiák szabadultak fel belőlünk! És most mindezt Gaiának le kell fújnia magáról, hogy megszabaduljon tőle, s ezzel minket is segítsen!)






Pénteken magam is szembesültem egy hasonló

régi üggyel. Kiscsillag koncertre mentünk Zsoltival és egy barátunkkal.

Tudtam, hogy Gé két unokatestvére, Ella és Kéti ott lesznek, sőt, még

Ágira is számítottam, aki csupán csak barát, de sülve-főve együtt voltak

már évtizedek óta. Sosem volt komolyabb bajom a három lánnyal, mióta

szét mentünk Gé-vel, én ugyan úgy köszöntem nekik, ha összefutottunk

(mert jól neveltek a szüleim), bár az más kérdés volt, hogy ők volt mikor

vissza sem köszöntek, pedig rám is néztek, ergó, felfogták, hogy ott

vagyok.






A koncert helyszínén valóban ott voltak.

Éppen a mellékhelyiségbe mentem ki párommal. Beálltam a sorba, ami

szokás szerint a folyosóig kígyózott. Ám két lány feladta előttem a

várakozást, s én abban a pillanatban Kéti mellé kerültem. Ő összefont

karokkal, keresztbe tett lábakkal, félvállal a falnak dőlve hátra

pillantott rám. Kedvesen mosolyogva rá köszöntem, ő pedig visszalökött

egy álmatag “helló”-t. Túlont-túl is félvállról akart venni, bár a

testbeszéde arról árulkodott, hogy rettenetesen zavarban volt. lazán

vállat vontam. Az egyik fülkéből Ági jött velem szemben, ő is

meglepődött, hogy lát, bár abban a pillanatban ő is felvett egy bunkó

álarcot és ugyan úgy köszönt, mint társa. Éppen beléptem a fülkébe,

mikor meghallottam a hangjukat…



-Láttad őt?



-Igen. Elég snassz.



Majd elhalt a hangjuk. Egy pillanatig

szíven talált a megjegyzésük. De kicsivel később már kinevettem őket.

Egyáltalán nem éreztem magam snassznak. Ha az ember valami kéjes

gyönyörrel szid valakit, az általában önmagáról beszél, és hát, be kell

ismerni, hogy hármójuk közül egyik sem egy szépség. És sajnos, mindez a

lelki zavarodottságukból, magányukból és elkeseredettségükből adódik.






Miután végeztem, Zsolti kézen fogott, és

elindultunk visszafelé, a barátunkhoz. Ekkor a pult mellől valaki utánam

köszönt, eléggé gunyoros hangon. Éreztem, hogy megugrik a gyomrom,

sosem szerettem a feszült helyzeteket. Megfordultam. Ella nézett rám,

mellette Kéti állt.



-Szia – köszöntem vissza, kedvesen

mosolyogva.



-Na, azt hittem már nem is köszönsz –

érződött, sőt látszott rajta, hogy próbál belém kötni, de nem hagytam

magam. Teljesen ott voltam a helyzetbe. Ez a lélekjelenlét!






-Bocs, na haragudj, nem vettelek észre.

Kétinek már köszöntem a WC-nél.






-Az előbb lazán elmentél mellettem –

próbált fogást találni rajtam a termetes, gladiátor kinézetű Ella.






-Tudod milyen bamba vagyok – vigyorogtam

ártatlanul, majd elköszöntem, jó szórakozást kívántam, és Zsolti kezét

fogva, visszasétáltunk a színpad elé.






A gyomrom ugrált. Sőt, háborgott. Kiakadtam

egy pillanatig. Mi az, hogy belém köt, mert nem vettem észre és nem

köszöntem neki? Mikor ő nagy ritkáén méltóztat visszaköszönni. Zsolti és

a barátunk csitított le.



Igazság szerint, csupán azt nem értettem,

hogy miért fújnak rám? Hiszen tudtommal sosem ártottam nekik, legalább

is szánt szándékkal biztosan nem. Igaz, hogy a szememben ők hárman

voltak a szomorú özvegyek, de sosem piszkáltam őket érte, hogy

pasizzanak már be! Nekem úgy tűnt, hogy, mikor együtt voltam Gé-vel,

kedveltek. Sokat beszélgettünk.






Két dologgal tudtam megmagyarázni a

történteket.






Ad1; Nagyon, nagyon féltékenyek, akár az

élethelyzetemre akár a jelenemre, akár az irritálja őket, hogy mióta nem

hozzájuk tartozom, kivirágoztam.



Ad2; Gé egészen másként adta elő a családja

körében a szakításunkat, s elképzelhetőnek  tartom, hogy vagy úgy

állította be, hogy…



-én váltam elviselhetetlenné és más

karjaiba menekült



-vagy én csaltam meg, ami meg magyarázná,

hogy miért olyan taplók velem. Hiszen mindig a családtagnak hiszünk, és a

család összetart. Egyet megbántasz, megbántod a többit is! (Még ha csak

egy kitalált mesében is.)



Ad3; Lehet, hogy anno megsértődtek, hogy Gé

már nem lóg velük annyit és boldog velem, míg ők magányukban

szenvednek, így megpróbálták megfúrni a kapcsolatot, és talán még adták

és Gé alá a lovat, mikor megismerte Jé-t! Ám, ahogy az lenni szokott,

nem ők jöttek ki belőle jól, hiszen én Gé nélkül is, sőt, még csak

nélküle virágoztam ki igazán, ő, pedig ahelyett, hogy újra velük lógott

volna, újra elhatárolódott tőlük, sőt, sokkal sznobabb lett, mint volt.






Végül is mindegy. Kiírtam magamból, és

ebben a pillanatban el is engedem. Bye-bye Szása! 😀






Továbbá, megtanulok gitározni 🙂 Csak úgy

nem ideillőként gyorsan belökve, hogy ne a fentieken rágódjatok, hanem

nevessetek egyet! 🙂 A
regénnyel pedig egész jól haladok. Íme nagy bukásaim és ünnepeim 🙂







Legyen nagyon szép napotok!



Joyo



Tovább a blogra »