Hétvégi összefoglaló (Pünkösd)

 Túléltem egy újabb 37 kilométeres bicikli túrát. Egyenlőre úgy

érzem, hogy nagyon nehezemre esik az ücsörgés, és a rosszul beállított

nyereg feltörte az intim testtájamat. Egy darabig most nem szeretnék

drótszamárra ülni.



Az egyik barátunk pedig, miközben fagylaltért álltunk sorba, új

megoldást mondott az újra felbukkanó pattanásaimra. Olyan, mintha most

élném második kamaszkoromat. Főként a halántékomon és a homlokomon.

Passz, hogy miért. Talán így ürül ki a méreganyag a szervezetemből. Azt a

fülest adta, hogy az Alverde termékcsaládnak van egy iszapos

arclemosója, ami kiváló a piros kis hupnik ellen, ráadásul csökkenti a

mitesszereket. Úgy döntöttem, hogy egy próbát megér, és a holnapi napon

átfutok a DM-be és veszek egyet.






Ráadásul…hogy is mondjam…Vasárnap este olyat tettem, amiről azt

hittem sosem fogom megtenni. Párommal sétálgattunk a városban, és

hazafelé menet bekukkantottunk a Várkerületen tábort verő Bor vigasság

színhelyére. Ahogy közeledtünk…már messziről kiszúrtam Macit, ahogy a

Sötét királylánnyal a bódék mögött ácsorog és beszélget néhány

emberrel.  Lényeg a lényeg… újra bekapcsolt a túlélési ösztön bennem,

és legszívesebben elmenekültem volna a helyszínről. Egyszerűen nem

tehetek róla…ha ezt a lányt meglátom, sikítani tudnék és futni és

futni, amíg csak a lábam bírja. Egyszerűen nem vagyunk egy

hullámhosszon. Ám, csak odaértünk. Párom vezetett a kezemnél fogva. Ő

bizony nagyon is jól nevelt, így azt vallja, hogy ismerős mellett

köszönés nélkül nem illik elsétálni. A gyomrom egyre inkább

összeszorult. Már-már diónyira zsugorodott mire melléjük értünk.

Beszélgettünk, s kb 10 perccel később megtettem azt, amiről azt hittem,

hogy sosem fogom. Próbáltam emberként kezeli a Királylányt és

beszélgetni vele. De egyszerűen nem ment. A fülem nem bírta a

hangfrekvenciát, az agyam pedig sikítva, sietve magába zárkózott, hogy

még véletlenül se legyen kitéve a mondandójának. Igen, nagy a

valószínűsége, hogy zavarban van. Össze-vissza beszélt, vigyorgott,

egyik lábáról a másikra állt, és olyan témákat dobott fel, amikhez se a

párom, se én nem tudtunk hozzá szólni. Talán azért, mert Zsolti ilyennel

még soha, én pedig kb 10 éve foglalkoztam. Kicsit már felejtettem

belőle. Valahogy az volt az érzésem, ahogy elkezdem rá tudatosan

odafigyelni, hogy egyszerűen képtelen vagyok vele közös hullámhosszra

kerülni. Ez nyilván nem annak az oka, hogy mind a ketten, párom és én

is, úgy éreztük, hogy egy tizenöt évessel beszélgettünk, egy

kronológiailag 20 éves helyett, hanem annak, hogy nem tudjuk megütni a

közös hangot.(Egész jól megértem magam a kicsikkel. Ma is jókat beszélgette egy 9 és egy 4 évessel.)



Miután végre elszabadultunk, megbeszéltük, hogy a kellemetlenségeket

elkerülendően…a lehető legkevesebbszer találkozunk a Királylánnyal,

mert egyikünk sem bírta. Pedig mind a ketten megpróbáltuk. Oké, legyen

zavarban, de hisz emberek vagyunk. Rendben, legyenek neki is hibái. Oké,

legyen olyan szintű a hangfrekvenciája, hogy azt már a denevérek is

fogják. Oké…csüngjön kis majomként Maci nyakában… de nem muszáj

találkoznunk. Így ő sincs zavarban… és én sem köszörülöm a nyelvem.

Így mindenki jól jár.

Tovább a blogra »