Túléltem egy újabb 37 kilométeres bicikli túrát. Egyenlőre úgy
érzem, hogy nagyon nehezemre esik az ücsörgés, és a rosszul beállított
nyereg feltörte az intim testtájamat. Egy darabig most nem szeretnék
drótszamárra ülni.
Az egyik barátunk pedig, miközben fagylaltért álltunk sorba, új
megoldást mondott az újra felbukkanó pattanásaimra. Olyan, mintha most
élném második kamaszkoromat. Főként a halántékomon és a homlokomon.
Passz, hogy miért. Talán így ürül ki a méreganyag a szervezetemből. Azt a
fülest adta, hogy az Alverde termékcsaládnak van egy iszapos
arclemosója, ami kiváló a piros kis hupnik ellen, ráadásul csökkenti a
mitesszereket. Úgy döntöttem, hogy egy próbát megér, és a holnapi napon
átfutok a DM-be és veszek egyet.
Ráadásul…hogy is mondjam…Vasárnap este olyat tettem, amiről azt
hittem sosem fogom megtenni. Párommal sétálgattunk a városban, és
hazafelé menet bekukkantottunk a Várkerületen tábort verő Bor vigasság
színhelyére. Ahogy közeledtünk…már messziről kiszúrtam Macit, ahogy a
Sötét királylánnyal a bódék mögött ácsorog és beszélget néhány
emberrel. Lényeg a lényeg… újra bekapcsolt a túlélési ösztön bennem,
és legszívesebben elmenekültem volna a helyszínről. Egyszerűen nem
tehetek róla…ha ezt a lányt meglátom, sikítani tudnék és futni és
futni, amíg csak a lábam bírja. Egyszerűen nem vagyunk egy
hullámhosszon. Ám, csak odaértünk. Párom vezetett a kezemnél fogva. Ő
bizony nagyon is jól nevelt, így azt vallja, hogy ismerős mellett
köszönés nélkül nem illik elsétálni. A gyomrom egyre inkább
összeszorult. Már-már diónyira zsugorodott mire melléjük értünk.
Beszélgettünk, s kb 10 perccel később megtettem azt, amiről azt hittem,
hogy sosem fogom. Próbáltam emberként kezeli a Királylányt és
beszélgetni vele. De egyszerűen nem ment. A fülem nem bírta a
hangfrekvenciát, az agyam pedig sikítva, sietve magába zárkózott, hogy
még véletlenül se legyen kitéve a mondandójának. Igen, nagy a
valószínűsége, hogy zavarban van. Össze-vissza beszélt, vigyorgott,
egyik lábáról a másikra állt, és olyan témákat dobott fel, amikhez se a
párom, se én nem tudtunk hozzá szólni. Talán azért, mert Zsolti ilyennel
még soha, én pedig kb 10 éve foglalkoztam. Kicsit már felejtettem
belőle. Valahogy az volt az érzésem, ahogy elkezdem rá tudatosan
odafigyelni, hogy egyszerűen képtelen vagyok vele közös hullámhosszra
kerülni. Ez nyilván nem annak az oka, hogy mind a ketten, párom és én
is, úgy éreztük, hogy egy tizenöt évessel beszélgettünk, egy
kronológiailag 20 éves helyett, hanem annak, hogy nem tudjuk megütni a
közös hangot.(Egész jól megértem magam a kicsikkel. Ma is jókat beszélgette egy 9 és egy 4 évessel.)
Miután végre elszabadultunk, megbeszéltük, hogy a kellemetlenségeket
elkerülendően…a lehető legkevesebbszer találkozunk a Királylánnyal,
mert egyikünk sem bírta. Pedig mind a ketten megpróbáltuk. Oké, legyen
zavarban, de hisz emberek vagyunk. Rendben, legyenek neki is hibái. Oké,
legyen olyan szintű a hangfrekvenciája, hogy azt már a denevérek is
fogják. Oké…csüngjön kis majomként Maci nyakában… de nem muszáj
találkoznunk. Így ő sincs zavarban… és én sem köszörülöm a nyelvem.
Így mindenki jól jár.