Továbbra is a változás útján haladok. Két napja fájnak a lábaim.
Olyan, mint mikor
közben. Szabályosan csontfájdalmaim vannak. Mivel nem tornáztam, nem
erőltettem meg, nem vertem oda semmihez és nem vagyok reumás, csak
annyival tudom magyarázni, hogy átalakul a testem.
Az egész emberiség a változás útjára lépett egy magasabb cél
érdekében. Kezdetben mindenki csak arra figyel fel, hogy befészkeli
magát az agyába egy kósza gondolat; “Valami nem stimmel velem.
Változtatnom kellene az életformámon!”
Ez a legtöbb esetben súlyproblémával, munkahelyi stresszben
szenvedőknek jut először az eszébe, s ezekről a kísérletekről,
próbálkozásokról olvashatunk is az interneten, sőt, itt a Café Blog
oldalán is. És nagyon sokan már remek eredményeket értek el, és nem
akarják abbahagyni, mert ráébredtek, hogy sokkal, de sokkal jobban érzik
magukat ezzel az új életfelfogással, miszerint:
-Jogom van az egészséghez! Jogom van a boldogsághoz!
IGEN! Igazuk van. JOGUNK VAN HOZZÁ! És szerencsére egyre többen és
többen ébrednek fel abból a mély, mesterséges álomból, amibe a felsőbb
vezetők, a multik, a különböző vezető iparágak megbízottjai taszítottak
bennünket. Ébredezünk és ellenállunk. Már nagyon sokan nem fogadják el a
mesterséges gyors kaját, bojkottálják a Mekit, a “kötelező”
védőoltásokat, a márkás kozmetikumokat, alternatívákat keresnek a
tisztálkodó és tisztítószerekre, a dekor kozmetikumokra, a
fogamzásgátlásra, a táplálkozásra, az orvoslásra, mert valahol, legbelül
egy hang azt mondja nekik, hogy az, amit az ölükbe pottyantanak, és már
belekényelmesedtünk az életünkbe, mert mindent tálcán kínálnak, nem jó! És tudod miért nem? Képzelj el egy egérfogót. Te is tálcán kínálod a rágcsáló pajtásnak az ételt…na de milyen céllal?
Az emberek újra felfedezik a környezetük szépségeit. Túl tudnak
tekinteni a civilizáción. A tegnapi napon én is ezt tettem. Bár a többi
ember szemében bolondnak tűnhettem és önveszélyesnek, de úgy sétáltam
haza, hogy közben nem előre, hanem az eget bámultam, s megcsodáltam Gaia
csodáit. A gyönyörű égboltot, amin sötétkék viharfelhők úsztak, s
átváltottak egy idő után, hol szürkébe, hol sárgásba, attól függően,
hogy a lemenő Nap mennyire tudta megvilágítani. Fölöttem cikáztak a
madarak, a fák ágai lágyan hajladoztak az enyhe szélben. Gyönyörű volt.
Magunkhoz térünk. Kikívánkozunk a betondzsungelból, ki a zöldbe, a
szabadba, a csöndbe, a friss levegőre. És már tudjuk értékelni és tenni
érte.
Az ember önmagában is takarítani kezd. Szelektálja a régi dolgokat, s
igyekszik megszabadulni a fájó, nyomasztó dolgoktól. Mintha régóta
cipelt mázsás súlyokat
érezzük magunkat, hol sírnánk, hol nevetnénk, vagy falhoz csapnánk
valamit, másokból betegség formájában (orrfolyás, hányás, hasmenés,
köhögés) távoznak a régi, megkövesedett sérelmek, fájó emlékek, a múlt
nehéz terhei, amikhez ragaszkodtunk, mert olyan jó volt abban a kéjes
önsajnálatban fetrengeni! Na de… HAHÓ! ÉBRESZTŐ! Biztos, hogy így
érzed jól magad? A béka segge alatt vekengve az önmarcangolásban? Na
ugye, hogy nem? Éld meg a fájdalmaidat! Üvöltözd ki magadból! Csapkodj,
dobálózz, sírjál, nevessél, fessél, táncoljál! Tedd azt, amiről úgy
érzed, hogy megfelelően ki tudod vele fejezni amit érzel, és le is tudod
vezetni azokat az energiákat, amiket felszabadít!
Én momentán kiírom magamból egy ön-ironikus komédiában!