Vajon miért van az, hogy amit az ember lánya másfél hónapon
keresztül építget magában, gondozza, mantrázza…azt egyetlen pillanat,
egyetlen személy képes összezúzni? Vajon miért adunk valakinek hatalmat
magunk felett? Mi sarkall bennünket arra, hogy féljünk valakitől? Mintha
emberfeletti képességei volnának. Mintha attól félnénk, hogy egyetlen
pillantásával porrá égetne bennünket, vagy a következő pillanatban pofon
vág minket. Miért félünk tőle, mikor nem is ismerjünk? Miért vannak
olyan pillanatok az életünkben, amikor azt gondoljuk, hogy valaki több,
szebb, erősebb, tehetségesebb nálunk? Vajon miért? Miért kell nekünk,
hogy mindig összehasonlítsuk magunkat valakivel?
Tegnap, az éppen csak visszanyert harmóniámat szétzúzta Jé
megjelenése. Persze, mert hagytam. Éppen az üzletünkben tettem-vettem,
mikor a szemközti parkolóban megállt az a bizonyos autó. Rápillantottam a
rendszámra. A gyomrom összeugrott. Igen, az volt az. Először azt
hittem, hogy Gé az, és talán be akar jönni hozzám az üzletbe. Mivel az
autónk nem állt a parkolóban, gondolhatta volna, hogy egyedül vagyok.
Erre a gondolatra, valami pocsék hideg érzés kúszott végig a gyomromból a
torkomba, és erős hányinger közeli állapotba vitt! Éreztem, hogy
megremegnek a térdeim, elgyengülnek, és minden vér kiszállt az
arcomból. Ám, ahogy néztem, néztem az üvegen keresztül, láttam, hogy a
volánnál ülő személy egyre csak a visszapillantó tükröt bámulja és
igazgatja a haját…na már most…már csak ebből a momentumból is
kizártam Gé személyét. Mégis mit igazgatott volna? Az a pár szál, ami a
feje búbján volt, az elmúlt három és fél év alatt kihullott. A kopasz
folt egyre jobban és jobban terjedt szét a fején. Nyilvánvalóvá vált,
hogy Jé vezeti az autót! Egy másik, harmincas éveiben járó vörös hajú nő
ült be mellé az anyósülésre. A kezeimben remegett a seprű. Elhajtottak.
Láttam Jé profilját, és még mindig nem tartottam vonzónak. Mégis…az
önbecsülésem elemeire omlott szét!
Csak pár perc volt. Én mégis…hogy is fogalmazzak…újra kövérnek,
semmilyennek, eldobhatónak éreztem magam, mint, mikor fölém kerekedett
pár évvel ezelőtt. Belenéztem az üzletben lévő nagy tükörbe, és a kép
nem változott. Kövérnek, ápolatlannak éreztem magam. Kicsinek,
jelentéktelennek, tehetségtelennek, összetörtnek. Mantrázgatni
próbáltam, hogy szép vagyok, értékes vagyok, tehetséges vagyok…de nem
sokat használt. Egyszerűen sírni szerettem volna. Miért érzem úgy, hogy Ő
több nálam? Itt már rég nem Gé-ről van szó és a szakításunkról. Pedig
ez a nő semmivel sem intelligensebb, vagy jobb nálam. Szerencsére az
emberek különbözőek. Így színes a világ. De miért kell nekem mindig
összehasonlítanom magam vele? Azt irigylem tőle, hogy van munkája? A
munkaügyi központban dolgozik, na és? Párom, és még néhány ismerősöm
elmondása alapján, akik megfordultak már a hivatalban, egyetlen normális
ember van (és az nem Jé), az összes többi tapló, bunkó, érzéketlen és
fölényeskedő.
Esetleg azt irigylem, hogy Gé mellett nagyobb anyagi biztonságban
van? Hogy nem kell attól tartaniuk, hogy miként kezdjék el az életüket,
mert már össze tudtak költözni?
Valamiért úgy érzem, hogy ez mind fontos, ugyan akkor felesleges,
mert mindenki a maga útját járja. Nekem is lesz állásom. Elkezdhetjük
Párommal a közös életünket, és igaz, hogy Gé mellett nagyobb az anyagi
biztonság, de érzelmileg meg sem közelíti Zsoltit. Mellette érzem, hogy
érzelmileg is biztonságban vagyok.
Most már jobban érzem magam. Este beszélgettem párommal. El is sírtam
magam, bár nem zokogtam, csak kicsit potyogtak a könnyeim. Utálom
ezeket a reakciókat. Utálom, hogy nem tudok emberként tekinteni rájuk.
Utálom, hogy az adrenalin megindul bennem, mikor felbukkannak!Nem tudom
mit tehetnék. Remélem, hogy az írás terápia, a regényem segít majd.
Legyen szép hétvégétek!