A tegnapi napon hosszú beszélgetést folytattam az édesanyámmal
vásárlás és főzés
elmúlt két napban, ő pedig a lehető legegyszerűbb módon helyre pakolt.
Igazából egy mondatát emelném ki, amit minden ember tud a szíve
legmélyén, de nagyon nehezen ismer be magának…
-Te választasz.
Igaza van! Igazából én választom melyik útra lépet. Arra, hogy
hátrafelé tekintgetek, emésztem magam, s mazochista módon folyton
kutatok utánuk, vagy… azt választom, hogy nem rájuk, hanem magamra és a
körülöttem lévő emberekre koncentrálok.
-Egy dologra tudok gondolni – mondta édesanyám a konyhában, miközben
rákfalatokat sütött. – Addig fogsz Gé-hez vonzódni, ameddig van bennetek
hasonlóság. Ő is elégedetlen az életével. Mindig is az volt. A
munkájával, az anyagi helyzetével, önmagával, s ezek szerint veled is.
Ez jelenleg is így van, hiszen ahányszor csak látjuk, ideges, kapkod,
feszült. Veled is ugyan ez a helyzet. Pedig semmi okod nincsen rá. Ahogy
talán neki sincs.
Anyám szerint abban szerencsések vagyunk Gé és én is, hogy mind a
kettőnk párja nyugodt, kiegyensúlyozott, és rendbe van önmagával. Ezért,
ha a párunk nélkül vagyunk sokkal sebezhetőbbé válunk viszont, ha
mellettünk vannak, akkor nyugodtabbak vagyunk mi magunk is.
Egy másik megfigyelés szerint, amit irigylünk a másikból, ugyan úgy,
ami zavar, az megvan bennük is. Így, ha irigyeltem Jé kisugárzását,
vidámságát, és vadmacska jellemét, mindez alapesetben bennem is megvan,
amikor jól érzem magam. Így valóban felesleges bármiféle önmarcangolás.
Ezzel a fejmosással és új tudással a “zsebemben”, belevetettem magam
az éjszakai életbe a családommal. Ugyanis este a város koncertet
szervezett a lakosságnak, s vendégként meghívták az LGT emlékzenekart és
a Tankcsapdát! Jól éreztem magam. Dögös nyári ruhába bújtam, sminkeltem
és magas sarkú szandált vetem fel. Párom a szemeit alig bírta levenni
rólam. Nem is beszélve a kezéről. Korábban a Gyógygödörben megittam két
deci vörösbort, így sokkal fesztelenebb voltam. Kijött az az énem, amit
már hiányoltam egy jó ideje. Flörtöltem a párommal, viccelődtem,
nevettem, táncoltam az utcán a messziről odaszűrődő zenére. Ám, amint
haladtunk a Várkerületen, megpillantottam azt a bizonyos autót. Ott volt
a lehetőség. Dönthettem. Azt választom, hogy gyomorgörccsel
megszállottam keresem őket a tömegben, hogy kínozzam magam…vagy…nem
választom, és inkább maradok továbbra is az az oldott lány, aki kisétált
a Gödörből. Az utóbbit választottam. Az elején kicsit nehezen ment.
Óhatatlanul körbenéztem, ugrált a gyomrom és a szívem is rákezdett.
Később lenyugtattam magam. Amúgy is elég nagy volt a tömeg. A színpad
szélénél álltunk mag. Végig tomboltam a kétórás Tank koncertet,
üvöltötte teli torokból a dalokat és ráztam a fejem. Hősnek éreztem
magam, mert mindezt öt centis sarkakon tettem 🙂
Hazafelé már jobban szédültem, mint akartam. Túlságosan felpörögtem a
koncerten. Szegény páromnak lekarmoltam a nyakát. Túlságosan is
előbukkant belőlem a vadmacska, bár ő nem bánta, még a tömegben sem 🙂
Most jól érzem magam. Ezért tehetek. Valahol a lelkem mélyén érzem,
hogy végre kell hajtanom egy nagytakarítást. Fényképek eltüntetése (vagy
megsemmisítése), ajándékok elrakása/elajándékozása. Talán ha elégetem a
régi képeket, a lelkem is teljesen megkönnyebbül és leállhatok erről a
drogról. Tudom, hogy van aki drasztikusnak tartja a fényképégetést. De
ha úgy vesszük…sok jó emléket nem juttatnak eszembe azok a tárgyak.
Így hát…ki velük! 🙂 Több helyem is lesz az új emlékek gyűjtésére 🙂
Nagyon szép hétvégét kívánok Nektek!
Joyo