Itt az ideje, hogy némi vallomást tegyek… elbuktam. Mégpedig a konyhában. Mint az írtam, a kelt tésztákkal mindig is hadilábon álltam. Megpróbálkoztam az ostoros kaláccsal, de valamit csúnyán elszúrhattam, mert a végeredmény valami amorf, kakaós valami lett. Legszívesebben csapkodtam volna a konyhában, dacos lettem (vagy csak fáradt voltam), földhöz akartam vágni az eredményt, és megkérdőjeleztem a sütési tudásomat. Szerencsére párom jelen volt és megállított, lenyugtatott.
Az ízével semmi gond nem volt, bár apám fogalmazta meg a legjobban, mikor letekertünk a Fertő tóra és ott megeszegettük a magával hozott szeleteket., miszerint:
-Olyan, mintha egybesült nutellás rozskenyér volna.
Van benne némi igazság.
Szombaton elmentünk a Critical Mass rendezvényére. Körbetekertük a várost, voltunk vagy ötszázan. A rendezvény helyszínén később kangoo bemutatót tartottak, én pedig kipróbáltam a falmászást. Szeretem a kihívásokat, mert az ember azok által fejlődhet a legjobban. Újabb és újabb erőt ad számára, hogy magával szemben teljesítsen. A feléig sem jutottam, de elhatároztam, hogy legközelebb már jobban fog menni 🙂
Mindig is volt hajtóerő az életemben. Különösen az utóbbi három évben, de megfogalmazni csupán ma reggel sikerült, miközben édesanyámmal beszélgettem. Mindenkinek van valami/valaki ami lökést ad ahhoz, hogy elérje a kitűzött célokat. És ráébredtem, hogy engem egy bizonyos bizonyítási vágy hajtott előre. És ezt kimondottan pozitívnak érzem, sőt, az anyám is. Ebben Gé kap szerepet, és az, amit korábban belém programozott. Az a bizonyos életképtelenség érzés, amit már korábban említettem. Ha nem is pont Ő, de az emlékek katalizátorként hatottak rám akkor, amikor fontos célok voltak előttem, s pontosan azokat a területeket tudom ezáltal erősíteni, amik gyengék. A lustaságom legyőzése, a nőies oldalam kifejlődése. Lett bennem a bizonyítási vágy. Kezdetben neki, vagyis az emlékeknek, de mára már magamnak. És talán ennek köszönhető, hogy annyi mindent sikerült elérnem. 🙂 Párom a támaszom, a másik felem, aki végig kísér az úton, de Gé emléke a katalizátor, ami ösztönöz a jobb és jobb teljesítményre. A végén, pedig már nem is fognak számítani azok az emlékek, önmagamtól fogok teljesíteni 🙂
Ráadásul elértem azt a célt, amit januárban tűztem ki magam elé. Tegnap felpróbálta azt a bizonyos testre simuló pepita kockás miniruhát az új magas sarkú cipőmmel… és láss csodát! Pontosan jó volt (semmi hurka, semmi szorító érzés) A következő cél, hogy a fürdőruhában feszengés nélkül meg merjek jelenni a strandon 😉
De addig is köszönet Mindenkinek mindenért 🙂
Legyen nagyon szép napotok!
Joyo